Magyar Pax Romana

A Magyar Pax Romana nyilvános blogja

Friss topikok

  • mikulasg: Lukácsy László Csaba hozzánk érkezett széljegyzetét az ő egyetértésével hozzuk nyilvánosságra: Sz... (2011.05.12. 21:32) 6. Magyar Ökumenikus Találkozó -- zárónyilatkozat
  • kalamáris (törölt): konzervatorium.blog.hu/2011/01/24/paradigmavaltas_elott_allunk_mezei_balazs_a_filozofusbotranyrol (2011.03.23. 22:42) Lehet-e?
  • mikulasg: TISZTELT LÁTOGATÓ! A TÉMÁHOZ KAPCSOLÓDÓ TOVÁBBI BEJEGYZÉST A LEHET-E 2. CÍM ALATT TEHET: magyarpax... (2011.02.28. 19:49)
  • KamarásIstvánOJD: A konferencia témája - sem szándékunk szerint, sem ahogyan megvalósult - nem a hittan volt, hanem ... (2010.04.26. 10:51) Előbb a kérdés...
  • Medgyesi.Gy.: @mikulasg: A Hankiss cikk valóban rímel a Dzsingisz által megindított gondolat menetre. Félő, hogy... (2009.08.17. 20:05) A külpolitikának a kényes kérdésekkel is szembe kell néznie! -- Gábor Dzsingisz dolgozata

Linkblog

HTML

6. Magyar Ökumenikus Találkozó -- zárónyilatkozat

2011.05.10. 18:40 | mikulasg | 1 komment

2011. ápr. 26. és máj. 1. között zajlott a 6. Magyar Ökumenikus Találkozó (a 53. Magyar Pax Romana Kongresszus, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Akadémiai Napok) a balatonszárszói, Soli Deo Gloria Konferenciaközpontban. A zárónyilatkozat itt olvasható.

Írja meg észrevételeit!


 Zárónyilatkozat

SZÁRSZÓ 2011


Minden jó szándékú ember figyelmét szeretnénk ma arra irányítani Magyarország határain belül és azon kívül, hogy az ország hasonlóan határhelyzetben van most is, a 21. század elején, mint volt 1942-ben és 1943-ban, amikor az akkori magyar értelmiség színe-java gondolkozott itt, a balatonszárszói református ifjúsági táborban a magyar társadalom jövőjéről. Bennünket,  az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem és a Magyar Pax Romana tagjait, keresztény értelmiségieket, akik Húsvét hetében tartottuk 6. ökumenikus találkozónkat nem csak elkötelezettségünk, de itt eleink is arra késztetnek, hogy felemeljük szavunkat.

Mi is a magunk és gyermekeink jövőjére kívánunk tekinteni. A magyar társadalom jelenéről és közelmúltjáról szóló elemzések számunkra azt jelentik: ideje van a cselekvésnek. Nem a panaszkodásnak, nem a puszta tiltakozásnak, hanem a munkának van itt az ideje. A magyar társadalom szétesettsége, a társadalom legkülönfélébb csoportjainak egymás ellen feszülése, immáron a továbblépés, a felemelkedés legfőbb akadályává vált. És semmi reményünk, hogy ez spontán módon megoldódik. Az együttes cselekvésnek, a kollektív erőfeszítésnek pedig ugyanez a megosztottság az akadálya: az egész közép-kelet európai térségben tapasztalható értékvesztés. Ezen kell változtatnunk.

Ezért mindent meg kell tennünk egy olyan magatartás társadalmi méretű elterjesztéséért, amely a Másik meghallgatásával, törekvéseinek komolyan vételével, őszinte és egyetértésre törő megvitatásával kezdődik és ennek állhatatos, soha nem lankadó akarásával folytatódik (például az évszázadokon át elhallgatott, fel nem dolgozott problémák feltárásával). És ez a folyamat nem szakadhat meg. Erről a megtorpanásokkal szaggatott útról letérni: hűtlenség. Pontosabban: letérnem róla hűtlenség, mert magunkon kell kezdenünk, sőt: magamon kell kezdenem, nem pedig másoknak adott tanácsokkal. Mindannyiunknak személyesen és közösségeinkkel együtt kell részt vennünk ebben.

Támpontokat, természetesen, találhatunk ehhez a törekvéshez, nevezhetjük ezt szolidaritásnak is, de most az ökumené eszméjére és gyakorlatára hívjuk fel mindannyiunk figyelmét. Erre a keresztény törekvésre, amely azt célozza, hogy a különböző keresztény egyházak és felekezetek törekedjenek az egységre. Ami sokfélét jelenthet a közös cselekvéstől az együttműködésen át a szervezeti egyesülésig számtalan közbülső állomással. Az ökumené több mint száz éves tapasztalata, a benne megmutatkozó igyekezet és a vele kapcsolatban feltárható kudarcok mind-mind segítenek mindannyiunknak a magyar társadalom szétszakítottságainak leküzdésében. Egyszerűen azzal, hogy mintát mutat fel, segít elkerülni utóbb nyilvánvalónak mutatkozó zsákutcákat. Meggyőződésünk, hogy Magyarországon éppen erre van most szükségünk: a sokféleségben is megnyilvánuló egységre. Ezért újra össze kell hívni egy nemzeti kerekasztalt dolgaink megbeszélésére. Erre hívunk fel!

Ifj. Bibó István, Varga Pál az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem és Horányi Özséb a Magyar Pax Romana nevében

Lehet-e?

2011.02.27. 14:52 | horányi özséb | 3 komment

Lehet-e? - 2.

Tavaly december elején kérdeztem először magunktól és magamtól is, hogy lehet-e

  • egyezségre jutni látszólagos/valóságos érdekellentétek esetén?
  • sebeket gyógyítani (hozzájárulni sebek gyógyulásához) a magyarországi filozófia testén?
  • „peren kívül megegyezni” a Boros contra Radnóti (vagy inkább TGM?) et alii ügyben?
  • hinni a kooperáció jóformán mindenhatóságában a kompetícióval szemben?

Azóta sok minden történt. Akik december 21-én jelen voltak a Párbeszéd Házában, tudják, hogy sokan válaszoltak a felhívásomra. Kulturáltan, higgadtan – az utolsó néhány percet nem számítva: azt viszont tudjuk be, hogy a fáradtság mindannyiunkat le tud ütni a lábáról, olykor. Akik figyelemmel kísérték (kísérik akár most is) a blogot (http://magyarpaxromana.blog.hu/2010/12/11/lehet_e_kerdojel), ahol bárki szívesen van látva, tapasztalhatják az intellektuális erőfeszítést: több száz bejegyzés próbál szembe nézni azzal, miként is kellene dialógust folytatni és mi is valójában az a társadalmi konfliktus, amely immáron hónapok óta jelen van a magyar közéletben. Nem csak ezen a blogon, de a közigazgatásban is, illetőleg a nyomtatott és az elektronikus sajtóban nem egy helyen (a blogon ezekről is olvasható összeállítás).

És az e blogon tapasztalható aktivitás a legutóbbi napokig figyelemre méltó volt. Most azonban úgy látszik, az a spontán aktivitás, ami elindította a Párbeszéd Házában és eddig életben tartotta, kimerülőben van. Ezért közre adom az eddigiek elemzését (http://magyarpaxromana.hu/hirek/2011/Lehet-e_feldolgozas_fin.pdf), amelyből elég jól látszik, hogy mi minden tematizálódott, miféle viszonyok alakultak az egyes témák között (talán az is, hogy ezek közül melyek lehetnek egy olyasféle dialógus tárgyai, ami célunk lehet és melyeket kell másként, máshogy és legfőképpen máshol kezelni); valamint az, hogy mennyire szűk is azok köre, akiket megszólalásra késztetett a téma.

Ezért most újra párbeszédre hívok minden érdekeltet (legyen érintett ebben az ezerfelé ágazó konfliktusban vagy érintettség nélkül, mindössze csak társadalmi felelősséget vállaló embert), ezúttal a
 

Budapesti Corvinus Egyetem
főépületébe, a 330-as tanterembe
(Budapest, VIII. Fővám tér 1)
2011. március 8-án délután 6 óra 10 perces kezdettel.


Vállaljuk azt, hogy két, maximum két és fél órás időtartamban megbeszéljük, hogy az alapkonfliktust (ha lehet ilyenről ez esetben beszélni egyáltalán) az elemzés jól tagolta-e részekre, és hogy melyek megvitatásába fogjunk (foghatunk) bele a konszenzus keresés jegyében. És ha marad idő, kezdjünk is hozzá. Ha nem marad idő, akkor legközelebb, aminek időpontját akkor, március 8-án meg is beszélnénk.

Változatlanul, mindenkit, a leendő értelmiség tagjait, a diákokat is (megkülönböztetetten a corvinuszosokat) várom előzetes elköteleződés nélkül; pontosabban nincs előre elhatározott végeredmény, csak nyitottság a kooperációra törekvésben. Bárki, bármilyen álláspontot képviselhet, ha a dialógus tárgyához szól hozzá és vállalja, hogy ha bárki is kérdezi, legjobb meggyőződése szerint válaszol rá.

Előre elhatározott végeredmény tehát nincs, de a reményt nem adjuk fel, hogy található konszenzus: bizonyos, hogy rögös az út; bizonyos, hogy fájdalmasak a lépések; bizonyos az is, hogy igen sok lépés vár ránk és nagy türelem szükséges; de megteremthető a konszenzus, ha kölcsönösen akarják a dialógus résztvevői.

 

Akarjuk-e?  valójában változatlanul ez a kérdés.

 

horányi özséb
horanyi.ozseb@gmail.com
www.ozseb.horanyi.hu
+36.30.211.24.28

 

2010.12.11. 19:19 | horányi özséb | 338 komment

 Lehet-e?

  • egyezségre jutni látszólagos/valóságos érdekellentétek esetén?
  • sebeket gyógyítani (hozzájárulni sebek gyógyulásához) a magyarországi filozófia testén?
  • „peren kívül megegyezni” a Boros contra Radnóti (vagy inkább TGM?) et alii ügyben?
  • hinni a kooperáció jóformán mindenhatóságában a kompetícióval szemben?

Néhány hete e-mailben kaptam felkérést arra, hogy tiltakozzam az ellen, ami az MTA Filozófiai Intézetében zajlik (az intézet profiljának átalakítása, egyes munkatársak indokolatlan elbocsátása és mások; a részletekről nagyon könnyű tájékozódni a nyomtatott vagy az elektronikus sajtóból egyaránt). Nem tettem meg, de már akkor jeleztem, hogy az események korábbi és utóbbi nyomon követésén kívül megszólalok, ha látom ennek bármi értelmét.

Most megteszem. Megteszem annak ellenére, hogy jóformán minden honnét olyan impulzusok érnek, amelyek kérdésemre: lehet-e? a lehetetlent sejtetik. Én azonban ezt nem hiszem. Nem akarom elhinni!

Ezért most próbát teszek és dialógust kezdeményezek mindenkivel, aki érintett az ügyben vagy csak érdeklődik az ügy iránt, vagy egyszerűen csak magyar állampolgárként és józan, nem kevésbé érző emberként véli megengedhetetlennek, hogy csak szakadékok legyenek köztünk és még csak véletlenül sem pallók a szakadékok felett:

  • élő szóban december 21-én, kedden este 6-kor a Párbeszéd Házában (Budapest, VIII. Horánszky utca 20, nagyterem),
  • on line itt a felhívás elején: a Szólj hozzá!-ra kattintva.

Nincs előre elhatározott végeredmény, csak nyitottság a kooperációra törekvésben. Bárki, bármilyen álláspontot képviselhet, ha a dialógus tárgyához szól hozzá, és vállalja, hogy ha bárki is kérdezi, legjobb meggyőződése szerint válaszol rá.

Előre elhatározott végeredmény tehát nincs, de remény van, hogy található konszenzus: lehet, hogy rögös az út; lehet, hogy fájdalmasak lesznek a lépések; lehet, hogy igen sok lépés vár ránk és nagy türelem szükséges; de megteremthető a konszenzus, ha kölcsönösen akarják a dialógus résztvevői.

 

Akarjuk-e? valójában ez a kérdés.

 

horányi özséb

 

-----------------------------------------------
2010.12.24. A kommenteket olvasva jutott eszembe az illusztráció. Egy kutatóintézet bejárata Budapesten (2010). -- Mikulás Gábor

Előbb a kérdés...

2010.04.20. 20:26 | mikulasg | 1 komment

Hittanoktatás volt a témája a Magyar Pax Romana 2010. áprilisi kongresszusának. Pontosabban, hittan, embertan, erkölcstan... A leggyakrabban elhangzott megjegyzés pedig talán az volt, hogy előbb a kérdés (pl. a diáktól), utána a válasz (a pedagógustól). Legalábbis a felhozott hazai és nemzetközi történetek elbeszélői erre utaltak, mint sikertényezőre. Az előre megfogalmazott káték ideje mintha leáldozott volna -- vontam le a következtetést. Felvetődött az is, hogy az egyház(ak) érdekeit is előtérbe kell helyezni az oktatás során. És az is, hogy az egyház képviselheti híveinek az érdekeit is. Pl.: szolgáló egyház? (MG) A kongresszussal kapcsolatos hivatalos közleményt ld.: www.magyarpaxromana.hu

 

Címkék: oktatás egyház kongresszus hittan érdekképviselet

A külpolitikának a kényes kérdésekkel is szembe kell néznie! -- Gábor Dzsingisz dolgozata

2009.07.14. 21:42 | mikulasg | 4 komment

Az Európai Unióhoz csatlakozott Magyarország külpolitikájában, saját jövőnk biztonsága, társadalmi és gazdasági gyarapodásunk érdekében, a nemzeti érzéseket hangsúlyozó, valós vagy vélt érdemeket felidéző, a múlt gyarlóságait sorscsapásként vagy mások bűneire adott jogos válaszként elszámoló érvekről át lehet és kell helyezni a hangsúlyt egy olyan jövőkép kifejtésére, amelyben célkitűzéseinket az általános emberi jogokra alapozzuk, lépéseinkkel pedig az európai közös érdekek érvényesítését segítjük elő. Elfoglalhatjuk a bennünket megillető helyet Európában, de ehhez kulturált belpolitikára, múltunk máig feldolgozatlan kérdéseivel való higgadt szembenézésre is szükség van. Hazai és Kárpát-medencei gondjainkat és felelősségünket akkor tudjuk megosztani minket támogatni kész partnerekkel, ha tudomásul vesszük mások érdekeit, belátjuk, hogy a sérelmi politikának nincs jövője, és a kölcsönösségre nyitottan vagyunk képesek megérteni és elfogadni mások törekvéseit. Teljes terjedelemben

Kereszténység és menedzsment, pénz... -- Illéssy János könyvajánlata

2009.04.28. 00:02 | mikulasg | Szólj hozzá!

A második nap egyik előadója, Illéssy János, a KEVE http://www.keve.org/ elnöke több könyvet is ajánlott témájában:  
- Helen J. Alford - Michael J. Naughton: Menedzsment, ha számít a hit (Kairosz)
- Larry Burkett: Pénz és üzlet a Biblia tükrében (Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány 2001)
- J. Oswald Sanders: Lelki vezetés (KIA 2003)
- Hans Finzel: A vezetők tíz leggyakoribb hibája (KIA 2001)
- Pulay Gyula: A szeretett vezető (Harmat-KEVE 2004)
- Pulay Gyula: Az otthon is szeretett vezető (Harmat-KEVE 2007)
- John White: A jó vezető - Nehémiás példája (Harmat-KEVE 2008)

Miért beteg a magyar gazdaság? (ppt)

2009.04.21. 11:01 | mikulasg | Szólj hozzá!

A múlt heti kongresszus második délelőttjének témája volt: válságtünetek a magyar társadalomban. A moralitás és szolidaritás sajátos kérdései, kelet-közép-európai konfliktusok. A szociális tanítás hazai elfogadottsága és érvényesülése. Ennek keretében Farkas Beáta Miért beteg a magyar gazdaság c. adatokkal teli prezentációját közöljük (1 Mb).
-- A diák közül talán legérdekesebb a 32. (az állami kiadások funkcionális osztályozása, európai országok, 1998-2006). Kár, hogy az előadás végén felvázolt ábra -- leszakadás a felzárkózóktól is -- nincs benne a ppt-ben.  Ezt talán a szerző kutatásának lezáródásával láthatjuk majd. (MG)

A kapitalizmus morális felépítménye

2009.04.10. 14:19 | mikulasg | 1 komment

Szalai Ákos előadó további javaslata:
Zoltán Balázs: The Moral Constitution of Capitalism
http://kozjoeskapitalizmus.hu/english/5
Erről az oldalról letölthető az eredeti angol és a magyar fordítás is.

Bod Péter Ákos: A bankárok és az állam mohósága is felelős a válságért

2009.04.10. 14:10 | mikulasg | Szólj hozzá!

A Magyar Pax Romana kongresszus előadója az InfoRádiónak nyilatkozott. Az összefoglaló elolvasható és a hanganyag maghallgatható itt: http://www.inforadio.hu/hir/belfold/hir-269941.

Deák Dániel: Gazdasági válság, adópolitika és igazságosság

2009.04.06. 11:54 | mikulasg | Szólj hozzá!

Deák Dániel kongresszus csütörtök délelőttjének egyik előadója -- Az ezredforduló társadalmi-gazdasági folyamatai. Globális, regionális és lokális válságjelenségek. Javallott anyaga:

Gazdasági válság, adópolitika és igazságosság.

Polgár-teremtés

2009.04.06. 11:29 | mikulasg | Szólj hozzá!

Bod Péter Ákos egy további -- időben korábbi -- cikket is ajánl:
http://www.magyarszemle.hu/szamok/2008/2/Polgar_teremtes

Szalai Ákos: Szeretheti-e egy katolikus a globális kapitalizmust válság idején?

2009.04.03. 21:32 | mikulasg | 1 komment

A kongresszusi előadásban (első nap délelőtt) három fontos állítást kívánok igazolni:

  1. A kapitalizmus a keresztény értékek szempontjából alapvetően pozitívan ítélendő meg, és biztosíthatja a jó és erényes élet fontos feltételeit.
  2. A szabad piacgazdaság legbiztosabb alapja a keresztény hit és szeretet. 
  3. A  kapitalista intézmények katolikus környezetben jöttek létre – és nem a protestáns etika „szabadította ránk”

Félreértések elkerülése érdekében: nem azt kívánom állítani, hogy a katolicizmusnak el kellene köteleződnie a kapitalista, szabadpiaci intézmények mellett, de szerintem elfogadhatatlan, ha valaki az Egyház társadalmi tanítását a kapitalizmus egyértelmű tagadásává degradálják.

Amellett fogok érvelni, hogy tisztáznunk kell, hogy milyen erők is mozgatják a globális kapitalizmust. Fontos, hogy ne keverjük azt össze a fogyasztói társadalommal. Nem helyes azt a szabad piaccal azonosítani: a kapitalizmus nem azonos a gyenge állam koncepciójával. Sőt. Ezzel szemben annak alapintézményeit (i) a magántulajdon kialakításában és védelmében, (ii) a szerződés szabadságában, (iii) a munka megbecsülésében (a felelősségvállalásban), (iv) a kényszerszolidaritás korlátozásában és (v) a vállalatok (corporations) létében ragadhatjuk meg.

Bibliográfia – „ajánlott irodalom”
Szalai Ákos: Keresztény-kapitalista gondolatok. http://www.kommentar.info.hu/szalai_akos-kereszteny_kapitalista_gondolatok.pdf
Szalai Ákos: Az egyházpolitika gazdaságtana. Századvég 38, pp. 3-55. http://www.szazadveg.hu/kiado/szveg/szalai38.pdf
Szalai Ákos – Szepesi Balázs: Mit nem tudunk a magyar kapitalizmusról? Kommentár 2008/1. 3 – 17. o.
http://kommentar.info.hu/szalai_szepesi_mit_nem_tudunk_a_magyar_kapitalizmusrol.pdf
Szalai Ákos: A kapitalizmus gazdasági alkotmánya: a magánjog alapintézményei. in: Kapitalista elvárások Közjó és Kapitalizmus Intézet, 2009. pp. 105-196 http://kozjoeskapitalizmus.hu/kapitalista-elvarasok
Budai Attila – Mike Károly – Szalai Ákos: A fogyasztóvédelmi lépések: kapitalista elvárások. in: Kapitalista elvárások Közjó és Kapitalizmus Intézet, 2009. pp. 229-253 http://kozjoeskapitalizmus.hu/kapitalista-elvarasok

Bod Péter Ákos: Levél Utópiából - a politika dicsérete

2009.04.02. 22:58 | mikulasg | 1 komment

A Magyar Pax Romana kongresszus első napján Az ezredforduló társadalmi-gazdasági folyamatai. Globális, regionális és lokális válságjelenségek téma előadói: Bod Péter Ákos, Deák Dániel, Szalai Ákos. A témához kapcsolódó hasznos előzetes olvasmány: 

Bod Péter Ákos: Levél Utópiából -- a politika dicsérete. "A magyar polgári forradalmat 1848-ban megcsináltuk, mert ez akkor európai divat volt. S azóta - istenem, hatvan esztendeje már - annyira sem mentünk, hogy a polgári forradalomhoz szerezzünk be polgárságot is." Ady Endre, Bihari Napló, 1908

Előzetes Farkas Beáta előadásához (A Magyar Pax Romana 51. kongresszusa)

2009.03.31. 21:50 | mikulasg | Szólj hozzá!

E blogon széndékunk szerint előzetesen sorra vesszük a Magyar Pax Romana 51. kongresszusa (Vác, 2009. április 15-18) előadásait. A blog látogatói elolvashatják az előadók által javasolt anyagokat, kérdéseket tehetnek fel e felületen a az előadóknak, akik válaszaikat beleszőhetik előadásukba.

A második délelőtt témája: "Válságtünetek a magyar társadalomban. A moralitás és szolidaritás sajátos kérdései, kelet-közép-európai konfliktusok. A szociális tanítás hazai elfogadottsága és érvényesülése." Egyik előadó: Farkas Beáta.

Javaslatai:
- a Reformszövetség anyagai: Köllő János: Foglalkoztatás, A gazdaság növekedési és versenyképességének javítása az adórendszer átalakításával - készült a Reformszövetség megbízásábólA Reformszövetség javaslatai a reálgazdaság fejlesztésére (Összefoglaló)
- a világgazdasági vetületről elérhető magyar anyag: Magas István: Megtakarítások és küldő finanszírozás az amerikai gazdaságban. A hitelpiaci válság háttere (1997-2007). Közgazdasági Szemle, 2008. november.
- az aktuális helyzetkép folyamatosan nyomon követhető: http://www.imf.org/external/index.htm
- európai viszonylatban: http://ec.europa.eu/economy_finance/index_en.htm

Gondolatok a jog, erkölcs illetve valláserkölcs kérdéseiről -- Dornbach Alajos előadása

2008.11.14. 20:30 | mikulasg | 1 komment

Megtiszteltetés számomra, hogy a Pax Romana által az általam is tisztelt és szeretett Békés Gellért emlékére rendezett előadás sorozatában előadhatok. Amikor Scharle Péter felkért ennek az előadásnak a megtartására, úgy döntöttem, hogy az engem eszmélésem óta foglalkoztató kérdésről, az erkölcs és vallás, illetve jog viszonyáról beszélek, azon belül is azokról a tapasztalatokról, amelyeket egyrészt már diákéveimben, másrészt gyakorló jogászként szereztem. Az erkölcs és a vallás viszonya kisdiák korom óta foglalkoztat. Noha az erkölcs és a vallás fogalmával nem igen voltam tisztában, de gyakran konfliktust észleltem templomjáró emberek tettei és a vallás parancsai között. Az erkölcs és a jog viszonya csak később került érdeklődésem látókörébe, amikor 1954-ben, a véletlennek köszönhetően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán kötöttem ki. Bölcsészkari felvételi vizsga után értesítést kaptam, hogy a felvételi követelményeknek megfeleltem, de helyhiány miatt nem vesznek fel, ellenben hozzájárulnak ahhoz, hogy más egyetemre jelentkezzek át. Én a pécsi orvosi egyetemet választottam, ám tévedésből nevem és személyi adataim felkerültek a jogi karra átirányítottak listájára is. Akkoriban kevesen jelentkeztek a jogi karokra, toborozták a hallgatókat. Évfolyamunk 20-30%-a más egyetemekről átirányítottakból állt. Azt elhatároztam, hogy ügyész, bíró vagy ügyvéd nem leszek, inkább elmegyek vállalati jogásznak, a vállalatoknál akkoriban keresték a jól képzett jogászokat. Amikor érettségi előtt osztályfőnököm arra kapacitált, hogy az ügyvédi pályát válasszam, sértetten replikáztam, hogy nem akarok fizetett hazudozó lenni.

 
Témám kifejtése során nem a jog és az erkölcs mibenlétével, annak jogelméleti-filozófiai vonatkozásaival kívánok foglalkozni. Ehelyett néhány példával felidézem, hogy életem során milyen erkölcsi konfliktusokkal találkoztam – mind saját életemben, mind szűkebb és tágabb környezetemben, nem utolsó sorban ügyvédi praxisomban. Nem vagyok sem morálfilozófus, sem jogfilozófus. A témát a tapasztalat oldaláról közelítem meg. Néhány alapvető összefüggést mégis szeretnék felvázolni.
 
Az erkölcs, mint az ember közösségi létének és szabályainak a foglalata egyidős az emberi együttéléssel. Mibenlétének vizsgálatát már a görög filozófusok magas színvonalon művelték, kutatták az erkölcsi normák eredetét. Az ókori zsidók forrásnak a próféták útján közvetített isteni kinyilatkoztatást tekintették. A kereszténység Jézus és apostolainak tanítására építi normarendszerét, az ókori görög filozófusok ezzel szemben az embernek azt a felismerését tekintik forrásnak, hogy mi a társadalom és az egyén számára a legfőbb jó. Arisztotelész és követői szerint az erkölcsös cselekedet kívánt hatása a boldogság (ez az irányzat az eudemonizmus), mások szerint az etikus cselekvés élvezetekre irányul (hedonizmus) ismét mások a cselekedet erkölcsi értékét a közjó szolgálatában látták (utilitarizmus). Kant szerint léteznek abszolút erkölcsi törvények, amelyeket ő kategorikus imperatívuszoknak nevezett, és ezek feltétlen kötelező normák. Szerinte a legfőbb jó az akarat erkölcsisége. Az ember kötelessége a józan ész és a lelkiismeret szerint törekedni a kategorikus imperatívuszok betartására. A lényeg nem a cselekmény következménye, hanem a cselekvő ember szándéka. Hozzáteszi azonban, hogy a kategorikus imperatívusznak a cselekvő ember csak akkor tud megfelelni, ha szabadon cselekedhet.
 
Az abszolút erkölcsi normáktól különválik az erkölcsi ideál, vagyis az, hogy az uralkodó közfelfogás éppen mit tekint erkölcsösnek. Az erkölcsi ideál a történelem folyamán térben és időben váltakozó, aminthogy az is váltakozó, hogy az egyes embernek mennyi a szabadsága erkölcsös cselekedet végrehajtásához.
 
A teokratikus államban a jog és az erkölcs, illetve valláserkölcs fedik egymást. Minden más államformában az erkölcsi normák és a jogi normák ugyan részben fedik egymást, de el is térnek egymástól. A jog részletesen szabályozza az egyének egymáshoz, valamint a közösséghez vagy a hatalom gyakorlójához való viszonyát. A jogi normák egy része technikai jellegű, morális tartalommal nem feltétlen rendelkezik.
 
 
Nyilván a felvilágosodás hatására a XIX. század közepén az észak-amerikai kontinensen, Angliában és Németországban vallásoktól független etikai mozgalmak indultak. Létrehoztak olyan vallás-jellegű szervezeteket, amely a tagoktól nem követelt istenhitet. Az USA-ban a szabad egyházak szövetsége (Free Religious Association, illetve Society for Ethical Cultur), a legfontosabb erénynek a méltányosságot, az igazságosságot, az emberiességet, az emberek kölcsönös tiszteletét tekintette. Lényegében hasonló elveket vall az Európában a XVIII. század elején induló szabadkőműves mozgalom. Titkossága és arisztokratikus jellege miatt sok téves hiedelem övezi kezdetektől fogva. Tagjai között uralkodók, államfők, főpapok, tudósok, írók, művészek, többnyire köztiszteletben álló emberek is megtalálhatók voltak. A Habsburg birodalomban 1794-ben betiltották a működését, XII. Kelemen pápa pedig 1737-ben halálbüntetés terhe mellett tiltotta. Az Egyház autoritása megkérdőjelezőjének tekintette a mozgalmat. Ennek ellenére, különösen a protestáns Angliában és a skandináv országokban mindvégig az uralkodóház védelme alatt működött, széleskörű jótékonysági és társadalmi tevékenységet fejtett ki, az Amerikai Egyesült Államokban az elnökök mintegy fele szabadkőműves volt. Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-tól engedélyezték újra a szabadkőművesek működését, de titokban addig is működött. Szabadkőműves volt Bethlen Gábor, Kazinczy Ferenc, Széchenyi Ferenc, Bacsányi János, Kölcsey Ferenc. Magyarországon 1920-ban ismét betiltották a páholyok működését, 1989-ben alakult újra két páholy. Az elmúlt évtizedben a Szentszék lényegében rehabilitálta a mozgalmat, bár hívei számára nem ajánlja.
 
Jog és erkölcs viszonya
 
Alapvető különbség, hogy míg az erkölcsi normák betartása döntően önkéntes, a cselekvő ember belátásán múlik – még akkor is, ha a cselekvő ember döntését sokszor, szinte már determinálja a közösség elvárása, az a tudat, hogy a norma megszegését a környezet majd elítéli, annak megszegőjét megveti, addig a jogi norma mögött ott áll a mindenkori hatalom, amely képes a norma betartását kikényszeríteni, megszegését pedig büntetni. Ez feltételez egy szervezett társadalmat a maga intézményrendszerével.
 
Jog és erkölcs kölcsönhatásban állnak egymással. A jogalkotás forrása és egyben célja a hatalmat gyakorlók érdekeinek az érvényesítése. De forrása az erkölcs is, amennyiben és amilyen mértékig a hatalom gyakorlója nem, vagy nemcsak a saját érdekét, hanem a közjót is kívánja szolgálni. A jogi normák jelentős részének nincs erkölcsi tartalma, racionális társadalmi illetve gazdasági-szervezési funkciójuk van (pl. a közlekedési szabályoknak). Erkölcsi tartalma akkor van egy jogi normának, ha az az emberek, vagy az emberek bizonyos csoportjainak méltányos érdekeit szolgálja vagy sérti. Gyakori, hogy a jogalanyok különböző csoportjai között érdekkonfliktusok vannak egy-egy jogi normával szabályozandó kérdésben, ilyenkor a jogalkotó erkölcsi és – és nem mellékesen politikai – felelőssége, hogy méltányos, a szembenálló érdekeket arányosan érvényesítő megoldást találjon még akkor is, ha a döntés széles körben népszerűtlen. A jó jogalkotás érvényesíti az erkölcsi normákat és ezzel erősíti a közerkölcsöt, az erkölcsi közfelfogást. Az erkölcstelen jogszabály rombolja a közerkölcsöket, de rontja a polgárok jogkövető hajlandóságát is. Ahol sok a korrupció, eltompul az emberek érzékenysége. (A Tocsik-ügy közfelháborodást keltett. Pár év múlva már az 50 vagy 100 tocsik-egységnyi ügyek is csak éppen borzolták a közvéleményt.)
 
A közerkölcs – a társadalom többsége által elfogadott etikai normák – nem kodifikálhatók és kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan változnak, miként az életviszonyok is rohamosan változnak. Ebben az összefüggésben óriási jelentősége van a valláserkölcsnek, különösképpen a számunkra fontos keresztény erkölcsnek, amely forrásánál fogva stabil értékrenden alapszik. A keresztény felekezetek és az egyes hívők felelőssége, hogy saját cselekedeteik mennyire felelnek meg a valláserkölcsi normáknak, és mennyire tudnak ellenállni a valláserkölcsi normákkal ellentétes közfelfogásnak.
 
 
Magyarország XX. századi történelmében többször súlyos ellentmondás keletkezett az aktuális erkölcsi ideál és a jogi normák között. Ezeket a konfliktusokat azért említem, mert ha nem is éltem meg őket, de gyermekéveimben és diákéveimben ezek a közvéleményt még nagyon foglalkoztatták, így szűkebb környezetem tagjait is, és számomra ezek az események igen sok erkölcsi problémát vetettek fel.
 
A továbbiakban felidézem néhány jó és rossz élményemet erkölcsi kérdésekben.
 
Az első történet:
5 éves voltam, amikor Magyarország a háborúba belépett. Édesapám egyik tisztviselő barátja tartalékos katonatisztként szolgált az orosz fronton. Szabadságra utazott haza néhány környéken lakó bajtársával. Teherautón hozták mindazt, amit ott „szereztek”. Szüleim megbotránkozásából tudtam meg, hogy a szabadságos katonatisztek rabolt dolgokat hoztak. Nem értettem, hogy a buzgó templomjáró bácsi hogyan rabolhatott. Az eset jelentőségét három év múlva értettem meg, amikor a szovjet katonák fosztogattak Magyarországon.
 
Ismét más történet:
1944-ben gyűjtőtáborba vitték a faluban élő öt zsidó család tagjait. Édesanyám nővérének férje állomásfőnök volt egy szlovák határmenti vasútállomáson, amelyen keresztül mentek a zsidókat a megsemmisítő táborokba szállító tehervagonok. Nagynéném suttogva mesélte szüleimnek – amit én kihallgattam – hogy milyen borzalmas körülmények között szállítják a deportáltakat. A csendőrök kezdetben még megtűrték, hogy nagybátyám utasítsa a vasutasokat, hogy a vízért könyörgőknek vizet adjanak, de hamarosan ezt is durva fenyegetéssel megtiltották. Nagyobb volt a döbbenetem, amikor az év végén édesapám suttogva hozta a hírt, hogy az angol rádió közlése szerint a deportált zsidókat megölik és elégetik. Tudtam, hogy sokan nem szeretik a zsidókat, gyakran hallottam, hogy szidalmazzák őket. 8-10 évesen rettenetesen sajnáltam őket. Nem értettem azt sem, hogy deportálásuk előtt a néhány házzal odébb lakó idős Groszman házaspárnak nagymamám és édesanyám miért a kerteken keresztül visznek este sötétben élelmet.
 
Apai nagyszüleim egy részben svábok lakta faluban éltek. 1945 januárjában a község fiataljait – a 18-35 éves férfiakat és nőket – közöttük apai nagynénémet kényszermunkára a Szovjetunióba deportálták. 32 hónapot töltöttek ott, nehéz testi munkát végeztek, nyomorúságos körülmények között. Egyharmad részük nem élte túl a megpróbáltatásokat. Azt értettem, hogy mindez a győztes fél bosszúja, de nem értettem, hogy miért kell védtelen fiatalokon bosszút állni (nota bene: a faluban egyetlen volksbundista volt, de az sem csinált semmit, nem is görbült meg a haja szála sem.). Az különösen érthetetlen volt számomra később, hogy nagynénémnek ezt miért kellett titkolnia, káderlapján ez miért szerepelt negatívumként. Ha csak azért nem, mert a személyzetisek jól sejtették, hogy akivel ez megtörtént, az számukra nem lehet megbízható, az nem azonosulhat a rendszerrel.
 
Igen súlyos morális probléma, hogy a magyar társadalom nyilvánosan nem vitatta meg és nem tisztázta a náci korszak szörnyűségeivel kapcsolatos felelősséget. Az egyik – szüleimmel baráti viszonyban lévő – piarista tanárunktól kérdeztük, miért nem lehet megbeszélni a zsidóság elpusztításának kérdését. Számomra érthetetlenül riadtan mondta, hogy ezt a hatóságok nagyon nem vennék jónéven. A konviktusi épület egyik szárnyában székelt az Állami Egyházügyi Hivatal megyei szervezete. Tanárainkat állandóan figyelték. Ennek ellenére képtelen voltam megérteni, miért kell erről a kérdésről hallgatni. Tragikus, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek jelentős hányada annyira tájékozatlan, hogy még a Holocaust tényének tagadásának is hitelt ad. Tudjuk, hogy a kommunista diktatúra azért nem engedte a Holocausttal kapcsolatos felelősség feltárását, mert elkerülhetetlenül terítékre került volna a szovjet uralom rémtetteinek a kérdése is.
 
Mind a náci, mind a kommunista diktatúrával kapcsolatosan felmerül keresztény felzetek vallásukat gyakorló tagjainak, de különösen vezetőiknek a valláserkölcs alapján vizsgálható felelősségének a kérdése. Pontosan lehet tudni, hogy ott, ahol az egyházi méltóságok példamutatóan viselkedtek, sőt szószékről tiltották híveiknek a gaztettekben való közreműködést, ott a kisnyilasok sokkal kevésbé voltak aktívak.
 
A Rákosi Mátyás és Kádár János nevével fémjelzett időszakok törvénysértései, az állampolgárok tömegei ellen elkövetett atrocitások széles körben ismertek. Érdemes azonban áttekinteni, hogy ebben a két periódusban hogyan viszonyult egymáshoz a jog és az erkölcs. Normális viszonyok között ahol a jog az erkölcs keretei között alakítja ki a normáit, a kettő pozitív kölcsönhatásban van egymással. A szóban forgó két korszakban a jogrendszer, a jogi normák rombolták az erkölcsöket, a hatalom gyakorlói által diktált és széles körben elfogadtatni kívánt destruktív erkölcsi normák szerepet játszottak a jogrendszer torzulásában, a kölcsönhatás negatív volt. A kádári korszak sokak szerint a Rákosi korszakhoz képest ugyan kevésbé volt brutális a forradalom leverése utáni években, de morálisan talán rombolóbb volt, mert összemosta a morálist és az amorálist, korrumpálta a társadalmat.
 
A sztálinizmus idején a hatalom által diktált erkölcsi normák legitimálták az embertelen jogalkotást és jogalkalmazást, az állampolgárok jogainak lábbal tiprását. Osztályharcot és gyűlöletet hirdettek az uralkodónak deklarált munkás és szegényparaszti osztályok ellenségeivel szemben. Valójában az úgynevezett uralkodó osztálynak (mármint a munkásoknak és szegényparasztoknak) semmi köze nem volt a hatalomhoz, a hatalmat egy szűk pártapparátus klikkje gyakorolta szovjet szuronyokra támaszkodva. Az osztályellenségnek gyűlölet és üldöztetés volt az osztályrésze. Jellemző apróság: a börtönökben falragasz emlékeztette a börtönőröket a feladatukra: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!”. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán kiadott etikai példatárban gyöngyszem a következő kérdés: „Mikor nem bűn az anyagyilkosság? Válasz: Ha az anya osztályárulóvá válik.” Ez a szörnyű kiadvány még az 1970-es évek elején is forgalomba volt mindaddig, amíg Eörsi István az Élet és Irodalomban meg nem glosszázta és karikírozta, miszerint az elnyomó arisztokráciához tartozó anya, ha a jogaiért küzdő munkásosztály mellé áll, akkor osztályáruló, arisztokrata csemetéje pedig erkölcsös tettet hajt végre, ha megöli… (Ez a glossza nagy derültséget váltott ki, pedig véresen komoly kérdés, hogy ilyen primitív ostobaság egyetemi tankönyvben szerepelhetett.)
 
Az igazságszolgáltatás is az osztályharc eszközévé vált, ennek rendelték alá a jogalkotást, de a bíróságokat is, amelyek konkrét ügyekben még a rendszer jogszabályai által papíron biztosított jogaiktól is megfosztotta az érintetteket. Egy művelt jogász, évtizedek óta meggyőződéses kommunista, aki az ötvenes években a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese volt – a 70-es években írt önéletrajzában bűntudattal írja, hogy a kommunisták hatalomátvétele után ő verte a bírák fejébe, hogy az ítélet alapjául szolgáló jogforrás nem a törvény, hanem elsősorban „a dolgozó nép forradalmi jogtudata”. Felelősséget érzett azért, hogy ily módon sikerült szétverni azt a magyar igazságszolgáltatást, amely az két világháború között korrektségében csak az angolhoz volt mérhető. Szerinte emberöltők kellenek, amíg a bírói szervezet a mentális torzulást kiheveri.
 
A közerkölcsöt rombolta a magántulajdon semmibevétele is. Így gyorsan szinte erénnyé változott a hetedik és a tízedik parancs megszegése. Korábban akit lopásért elítéltek, megszégyenült. Néhány év múlva közsajnálat övezte. Az állami tulajdonból a szocializmus éveiben lopni már majdnem sikknek számított. Ez máig hatóan romboló hatású a közerkölcsben.
 
1958 őszén, amikor ügyvédjelöltként szakmai pályafutásomat az egyik gyöngyösi Ügyvédi Munkaközösségben elkezdtem, egy megfélemlített ügyvédi karba csöppentem. Az ügyvédet eskü kötelezi, hogy a jogszabályokat betartja és minden törvényes eszközzel érvényesíteni igyekszik megbízója érdekeit. Hamarosan tapasztaltam, hogy néhány idős kolléga bizonyos ügyekben nem mert a magyar állammal, a termelőszövetkezetekkel, vagy más hatósággal szemben ü képviseletet vállalni. Nem csoda, rossz emlékeik voltak az előző tíz évből. 1958 szeptemberében – éppen munkába állásom időpontjában – az ország összes ügyvédeinek mintegy egynegyedét kizárták a kamarákból konkrét indoklás és jogorvoslati lehetőség nélkül, politikai megbízhatóságuk vizsgálata alapján. Az ügyvédi kar meg volt félemlítve. Ostoba módon én sem akartam a falnak menni, de ki akartam tapogatni, hogy hol vannak a láthatatlan falak, meddig lehet elmenni. A tájékozódásban nagy segítségemre volt egyik principálisom, Bourdeaux Ottó ügyvéd kolléga, aki mellesleg néhány év múlva disszidált és jezsuita szerzetes lett. Hamarosan felhatalmazott arra, hogy az ő helyetteseként önállóan vállaljak ügyeket, még a bélyegzője használatát is megengedte nekem – természetesen teljesen szabálytalanul. Így vállalhattam az ő neve alatt kényes ügyekben is képviseletet, pl. egyéni gazdálkodóknak termelőszövetkezetek elleni kártérítési pereit, nem is kis volumenű ügyekben. Az egyik nagybefolyású termelőszövetkezeti elnök ismételten feljelentett az Ügyvédi Kamaránál és az Ügyészségnél, de a nyilvánvalóan alaptalan feljelentést elutasították. Az 50-es évek végétől a bírák már csak kivételesen kaptak utasítást, vagy kivételesen érzékeltették velük, hogy milyen döntést várnak el tőlük, de hajuk szála sem görbült, ha az elvárásnak nem tettek eleget. Az más kérdés, hogy ha a bíróság vezetője eleget akart tenni valamiféle külső elvárásnak, a kényesebb természetű ügyet olyan bíróra szignálta, aki kifejezett felkérés nélkül is tudta, mit várnak tőle. Ebben az időben már – különösen polgári peres ügyekben – nagymértékben a bírósági vezetők és a bírák egyéni tisztességén múlott, hogy korrekt ítélet született-e egy-egy perben.
 
1963-ban egy kényes büntetőügyben kaptam megbízást. Az ügy kihívás volt a számomra. Intellektuális bűncselekmény miatt emeltek vádat a magasan kvalifikált szakember elsőrendű vádlott ellen és a képzetlen segédmunkás másodrendű vádlott ellen. A cselekmény értelmi szerzője az elsőrendű vádlott volt. A másodrendű vádlottat védtem, aki szabadlábon védekezett, az elsőrendű vádlottat az eljárás megindításakor letartóztatták, állásából elmozdították. Az elsőfokú bíróság az elsőrendű vádlottat 2 év és hat hónap letöltendő börtönre, védencemet hat hónap letöltendő börtönre ítélte. Mindkét vádlott fellebbezett. A fellebbezési tárgyalás előtt a Legfőbb Ügyészség nyomozócsoportja rendhagyó módon pótnyomozást folytatott le az ügyben és annak eredményeként az ügyész a fellebbezési tárgyaláson az elsőrendű vádlott felmentését indítványozta arra hivatkozással, hogy bűnössége nem bizonyítható. Az elsőrendű vádlottat még a fellebbezési tárgyalás előtt szabadlábra helyezték és munkahelyére azonnal visszavették. Nyilvánvaló volt számomra, hogy az elsőrendű vádlott befolyásos körök védelmét élvezi. A másodfokú bíróság az első fokon megállapított tényállást a törvény szerint nem változtathatta meg, ezért az ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságnak újra kellett az ügyet tárgyalnia. Ekkor felkeresett védencem egyik hozzátartozója és elmondta, hogy megtalálta azt az eredeti okiratot, amit már az első nyomozati szakban a rendőrség több helyen tartott házkutatások alkalmával keresett, és amely okirat kétséget kizáróan bizonyította az I. r. vádlott meghatározó szerepét és felelősségét. Megállapodtunk ügyfelemmel, hogy ezt az okiratot csak az utolsó pillanatban fogjuk felhasználni. Erről mit sem tudva felkeresett az elsőrendű vádlott egyik hozzátartozója. Figyelmeztetett, tudják, hogy évek óta eredménytelenül kérem az ügyvédi kamarai felvételemet, és nem növeli az esélyeimet, ha megnehezítem az elsőrendű vádlott helyzetét.
 
Egy percig sem volt kétséges, hogy az okiratot védencem érdekében fel kell használnom, de nem volt mindegy, hogy miként. Mentő ötletem támadt. A tárgyalás berekesztése előtt a bíró feltette a kötelező kérdést, hogy van-e valakinek még bizonyítási indítványa. Kértem a bírót, hogy hadd tegyek fel egy kérdést, mert tanácsra van szükségem. Az elnök csodálkozott, de helyt adott kérésemnek. Elővettem az okiratot, kezemből ki nem adva megmutattam neki, és tanácsát kértem, hogy becsatoljam-e. Ő elolvasta, majd rám förmedt: „Ezt be akarja csatolni?!” Szándékosan zavartan válaszoltam: „Azt hiszem, nincs jelentősége az ügyben, nem csatolom be.” Még aznap kihirdették az ítéletet: az elsőrendű vádlottat bizonyíték hiányában felmentették, minden felelősséget védencemre terheltek, de csak három hónapi feltételesen felfüggesztett börtönre ítélték. Védencem boldogan bejelentette, hogy fellebbezni nem kíván, az ítéletet tudomásul veszi. Senki nem fellebbezett. Lehet etikai szempontból elemezni az ügyet.
 
A hatvanas évek közepéig tucatnyi pert folytattam le az Országos Társadalombiztosítási Igazgatósággal szemben nyugdíjjogosultság megállapítása ügyében. Ezekben az években érték el a nyugdíj korhatárt azok a valamikori mezőgazdasági kétkezi dolgozók, akik az 1945-ös földreformig nagybirtokokon voltak zsellérek, illetve erdei munkások. Munkáltatójuk 1939. január 1. után köteles volt társadalombiztosítási járulékot fizetni javukra az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézetnél. A munkáltatók többnyire le is rótták a járulékot. 1945 után ezek az emberek a földreform során egyéni gazdálkodóvá váltak, és 1959-ig saját földjükön gazdálkodtak, amíg be nem terelték őket a termelőszövetkezetekbe. Többségük 14 éven át nem állt munkaviszonyban, társadalombiztosítási járulékot sem fizetett. A törvény szerint, aki több mint öt éven keresztül nem állt társadalombiztosítási jogviszonyban, az ötéves megszakítás előtti szolgálati idejét is elvesztette nyugdíj. Ezek a szerencsétlen emberek a termelőszövetkezetben nem tudták már a nyugdíjjogosultsághoz szükséges minimálisan 10 évet ledolgozni. Perben azonban bizonyítani lehetett – legfeljebb két év időtartamra – hogy 1945 és 1959 között dolgoztak biztosítási kötelezettség alá eső jogviszonyban. Részletesen volt szabályozva, hogy mely jogviszonyok minősülnek biztosítási kötelezettség alá esőnek, pl. a részes aratás igen, a részes szénégető munka vagy részes fakitermelői munka nem, stb. Diplomatikusan rávezettem őket, hogy hazudjanak. Elmagyaráztam, hogy milyen munkavégzések vehetők figyelembe. Már párnapos napszámos munka is megszakította az elévülést.
 
Időnként feltettem magamnak a kérdést, hogy erkölcsös-e amit teszek. Mellesleg megjegyzem, hogy az ügyvédi honorárium a döntésemben nem játszott szerepet, mert ezekben az ügyekben szimbolikus összegeket kértem. Ennek dacára időnként foglalkoztatott a kérdés, hogy ilyen ügyekben a cél szentesíti-e az eszközt. Vallottam és vallom, hogy veszélyes dolog önmagunknak felmentést adni a törvényszegés vétke alól, ám azt is, hogy bizonyos konkrét esetekben az igazságosság és a méltányosság érvei erősebbek a törvényesség melletti érveknél. Római jogi regulával véltem igazolni önmagamat, miszerint: „summum ius, summa iniuria” (azaz: a legnagyobb jog a legnagyobb igazságtalanság).
 
Van egy eklatáns példám az erkölcsi bátorságról. Nemrég elhunyt szeretett barátunk Szalai Pál filozófus – amúgy elkötelezett szociáldemokrata gondolkodó – a 80-as évek közepén kétségbeesve keresett fel. Egy nagy titokba avatott be: Libertárius álnéven rendszerellenes írásokat publikált szamizdat kiadásban. Ezeket élvezettel olvastam, és nagyon sokan tudtuk – így nyilván az illetékes hatóságok is tudták – hogy ki rejtőzik a Libertárius név mögött. Pali feltételezve, hogy erről nem tudok, beavatott a titokba, de figyelmeztetett arra, hogy ezt szigorúan ügyvédi titokként kezeljem. Meggyőződése volt, hogy hamarosan le fogják tartóztatni, és kérdezte, hogy fogom-e vállalni a védelmét. Nagyon félt a letartóztatástól. Nem mondtam el, hogy mindenki tudja, ki rejlik az álnév mögött, de megkérdeztem tőle, ha ennyire fél, miért ír. Felháborodva válaszolt: persze nagyon fél, de ez nem ok arra, hogy ne írjon. Az a bátor ember, aki fél, de le tudja a félelmét küzdeni. Aki nem fél, az tulajdonképpen nem bátor, hanem vakmerő.
 
Többféle ügyben és számos esetben találkoztam kimagaslóan etikus magatartású emberekkel a legnehezebb helyzetekben is. Az igazságszolgáltatás – talán pontosabban: jogszolgáltatás – régi alapelve, hogy büntetőügyben senki nem köteles önmagára nézve terhelő vallomást tenni, joga van tagadni, de az büntetendő, ha mást hamisan vádol. Számtalanszor tapasztaltam, hogy dörzsölt vagányok szemrebbenés nélkül tagadtak, és megúszták a felelősségre vonást, míg az értelmiségiek többsége igyekszik megőrizni a szavahihetőségét, és legfeljebb árnyalja vallomásában a valóságot, de csak nehezen tudja megtenni, hogy a nyilvánvaló valóságot letagadja. Márpedig a büntető bíróságok a nyilvánvaló tagadással szemben sem marasztalhatják el a vádlottat, ha egyéb bizonyíték nem áll rendelkezésre. Kérdés, hogy etikus-e ez a szabály? Nincs itt most idő, hogy ennek elemzésébe bocsátkozzak, de mindenkit meg szeretnék nyugtatni, hogy a szabály igenis etikus. Konkrét ügyben ugyan nem az igazság érvényesülését szolgálja, de ha nem ilyen lenne a szabály, abból sokkal gyakrabban és sokkal nagyobb hátrány származna a közjóra. Legalábbis így van, ha igaznak fogadjuk el azt a több százéves elvet, hogy inkább fusson száz bűnös, mint bűnhődjön egyetlen ártatlan.
 
Tiltott iratok, röplapok miatt eljárás alá vont barátaink többnyire már tudták, hogy mit kell válaszolni arra a kérdésre, hogy kitől kapta és kinek adta tovább az izgató irományt. A kötelező válasz az volt, hogy „találtam egy telefonfülkében”, illetve hogy „elvesztettem”.
 
Előfordult, hogy az egyik volt paptanárommal arról voltam kénytelen vitatkozni, hogy az ilyenfajta hazugság megengedett-e vagy sem. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak az igazat szabad mondani. Az én véleményem az volt, hogy nem szabad beismerni olyan valós tényeket, amelyek sem erkölcsi szempontból, sem a hatályos törvények alapján nem kifogásolhatók, de a belügyi hatóságok és a bíróságok bűncselekménynek minősítik őket. Abban az időben könnyedén kreáltak összeesküvési vagy izgatási bűnügyet baráti összejövetelekből, ha azokon kritikus politikai kérdésekről beszéltek. Hangsúlyoztam, hogy véleményem szerint ilyen helyzetben erkölcsi kötelesség tagadni, különösen akkor, ha a beismeréssel mások törvénysértő büntetését segítem elő. Ez a tanárom hamarosan börtönbe került, és – mint utóbb kiderült – hasonló vitát folytatott a vele egy börtönbéli fordítóirodában dolgozó régi barátommal.
 
Már utaltam rá, hogy a kommunista diktatúra néhány év alatt hogyan rombolta az addigi felfogást az erkölcsi ideálról. Az emberek egyre kevésbé tekintették vétkesnek az erkölcstelen jogszabályok megszegését. Máig hatóan katasztrofálisan csökkent azokban az évtizedekben Magyarországon – és a hasonló sorsú kelet-európai országokban – a jogkövető hajlandóság.
 
Az erkölcstelen cselekedet egyik indítéka a kísértés, a bűnös cselekedetre kínálkozó alkalom. Az egyén tisztessége mellett ennek van talán a legnagyobb szerepe az erkölcsös cselekedet kérdésében. Nem véletlenül tartalmazza a keresztények legősibb imája a négy fő könyörgés egyikeként „és ne vígy minket a kísértésbe”. A kissé cinikus bonmot szerint „a tisztesség mértéke a kísértés nagysága”. Az összefüggést már a rendszerváltás kérdésével kapcsolatban vetem fel. A 80-as évek végén megindult a spontán privatizáció, majd a formális rendszerváltás után az intézményesített privatizáció. Köztudott, hogy az állami vagyon magánosítása mindenhol a világon a visszaélések melegágya. Főképpen a fejlett nyugaton, de még Japánban is, miniszterek, államtitkárok kerültek rács mögé az utóbbi évtizedekben ilyen területen tanúsított vétkes magatartásuk miatt….
 
A rendszerváltás után mind több korrupciós ügy borzolta a kedélyeket. Egy sajtótájékoztatón az egyik újságíró azt kérdezte tőlem, hogy szerintem a kommunista vezetők loptak-e többet vagy az akkori kormánypárti vezetők. A válaszom az volt, hogy rossz a kérdésfeltevés, mert nem attól lop többet vagy kevesebbet valaki, hogy melyik párthoz tartozik. A korrupcióra való hajlandóság egyrészt az egyén tisztességének a kérdése, másrészt a lehetőség, a kísértés nagysága is fontos tényező. A kommunista vezető, ha akart sem tudott igazán sokat lopni, mert nem volt rá lehetősége. Ezzel szemben a rendszerváltás kapcsán a gazdasági vezetők vagyonok felett rendelkeztek, a tisztességtelen gazdagodás lehetőségét tálcán kínálta a privatizációs folyamat és az ellenőrzési rendszerek elégtelensége. Másnap az egyik napilap címlapján olvashattam a szalagcímet: „Dornbach Alajos: A kommunista vezetők kevesebbet loptak”
 
Soros Györgytől 1983 őszén kaptam megbízást, hogy legyek jogi tanácsadója, amikor a magyarországi Soros Alapítványt létrehozta. Számos, tekintélyes ellenzéki véleményét kikérte. Többen azt javasolták neki, ne tárgyaljon a kormány képviselőivel, a támogatási összegeket bizalmi emberek útján, informális csatornákon juttassa el a támogatásra érdemeseknek. Mindezek a tanácsadók attól tartottak, hogy az állami részvétel lehetőséget ad majd arra, hogy manipulálják és a kívánt céltól eltérítsék a programot. Nem értettem egyet ezzel az aggállyal. Elsősorban arra figyelmeztettem Soros Györgyöt, hogy a konspirációs csatornákon áramló pénz útja nem ellenőrizhető és a közreműködők tisztességén múlik a pénz sorsa. Ekkora kísértésnek senkit nem szabad tartósan kitenni. Meggyőződésem volt, hogy a kívánt társadalmi és politikai hatás, valamint a támogatásra érdemes emberek felkutatása csak nyilvános pályázati rendszerben képzelhető el. Soros György ezt megértette és e szerint alakította az alapítványi programot. A Magyar Soros Alapítvány 22 évig a legnagyobb nyilvánosság mellett működött, mind hatása és tekintélye döntően a nyilvánosságnak volt köszönhető.
 
Terjedelmes konferenciasorozat tárgya lehetne a mai magyar társadalom általános erkölcsi, illetve valláserkölcsi állapotának elemzése. Nehéz lenne különbséget tenni napjaink általános erkölcsi eszménye, illetve a magukat kereszténynek vallók eszményei között. Nyilvánvalóan van különbség, csak éppen az nem eléggé tapasztalható. A társadalom egy jelentős részét áthatja a másként gondolkodókkal szembeni türelmetlenség, ingerültség, sőt gyűlölködés. A szeretet vallása nem reflektál egyértelműen és világosan ezekre a torzulásokra. Forradalmi jellegű gyökeres változások  még békés folyamatok esetén is mindig erkölcsi lazulással járnak. Elhatalmasodik az önzés, a mohóság és az ügyeskedés. Elhomályosodnak az etikai normák. Kisebb vagy nagyobb gyarlóságára mindenki talál önigazoló érvet. (Elvették a családunktól törvénytelenül a verejtékesen megszerzett vagyont, most visszaszerzem, – nem hagytak érvényesülni, végre elégtételt szerzek magamnak, családomnak stb.)
 
Fontos valláserkölcsi normákat fogalmaznak meg a második vatikáni zsinaton elfogadott, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló „Gaudium et spes” című konstitúció 76. és 92. pontjai.
A politikai közösség és az egyház viszonyáról a következőt mondja: „Feladatánál és illetékességénél fogva az Egyház semmiképpen nem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; ……. a politikai közösség és az Egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van.” Szorgalmazza ugyanakkor a párbeszédet mindenkivel. Kimondja azt is, hogy ha ugyanarról a dologról a hívők közösségei másként gondolkodnak, senki nem használhatja fel az Egyház tekintélyét álláspontja igazolására.
 
A múlt legsúlyosabb hozadéka az emberek egymástól való elidegenedése, az önzés, a szolidaritás és a tolerancia hiánya. Az emberek többsége nem tartja tiszteletben a másik ember eltérő véleményét, társadalmi, gazdasági, illetve politikai kérdésekben. A vallásetika tekintetében magam részéről iránymutatónak tartom egyrészt a második vatikáni zsinat konstitúcióit, másrészt Hans Küng svájci teológia professzor nézeteit. Hans Küng a „Világvallások etikája” című könyvében háromféle etikai magatartást különböztet meg.
Első a „siker-etika”, amely szerint a cél szentesíti az eszközt. Ez a felfogás szabadossághoz, machiavellizmushoz vezet.
Második az „elv-etika”, azaz az „abszolút etika”, ami veszélyesen történelmietlen adott helyzetben (nem vesz tudomást a kialakult történelmi szituáció bonyolultságáról), egyben a politikus még világnézeti alapú terrorizmust is igazolhat.
Harmadik a „felelősség-etika”, amely Max Weber szerint nem elvtelenül, de tárgyilagosan mérlegeli a cselekvés következményeit és felelősséget vállal azok iránt. Az elv-etika és a felelősség-etika nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ez felel meg a keresztényi etikának.
 
Az erkölcs nem magánügy, hanem közügy. Küng szerint a világ vallási vezetőinek felelőssége, hogy az széles egyetértéssel fogalmazódjék meg, ekként jönnek létre azok az alapfeltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az emberiség fennmaradjon egy lakható földön. Véleménye szerint nincs világrend világethosz nélkül, amelynek megteremtésében nagyon nagy a szerepe a világvallásoknak, de a vallástalanoknak is. Kétségbevonhatatlan tapasztalati tény, hogy a vallástalan emberek is képesek erkölcsileg tájékozódni és valóban erkölcsösen élni. Az elmúlt 18 évben politikai viták kapcsán magam kezdettől hangoztattam ma is vallott véleményemet: a tisztesség nem világnézeti meggyőződés és bizonyos szélsőségeket kizárva nem pártállás kérdése.
 
Hans Küng szerint a megálmodott világethosz elemeinek építéséhez dialógusra van szükség különböző felekezetekben tömörülő hívők és a nem hívők (deisták, ateisták, agnosztikusok) között. A dialógus alapja egymás megértése. Tordai Zádor megfogalmazásával: a megértés elismerése annak, hogy a másik ember hite szerinti igazság ugyanúgy igazság, mint az, hogy a saját igazam, a saját meggyőződésem nem lehet a másik ember mércéje. Természetesen a másik ember magatartásának a jogos megítélése csak közös vagy közösen vállalt értékek alapján lehetséges. Ezért elsőrendűen fontos a vallások közötti dialógus, továbbá minden résztvevő önkritikára, önkorrektúrára való képessége. Cél e tekintetben az ökumenikus teológia építése. Nem egységvallás teremtése a cél, hanem a vallások közötti megbékélés. Hans Küng könyvének zárógondolatával zárom mondandómat:
 
-         Nincs emberi együttélést a nemzetek világethosza nélkül.
-         Nincs béke a nemzetek között a vallások közötti béke nélkül.
-         Nincs béke a vallások között a vallások közötti dialógus nélkül.
 
Budapest, 2008. november 13.
· 1 trackback

Kamarás István OJD: Adalékok a kiengesztelődés módszertanához

2008.11.10. 23:56 | mikulasg | Szólj hozzá!

 

            A könyvtárak évenként megrendezik a Megbocsátás hetét, amikor zokszó és büntetés nélkül veszik vissza a „tékozló olvasóktól” az elkóborolt könyveket. Játszom azzal a gondolattal, hogyan, milyen feltételekkel, milyen módszerekkel és persze milyen sikerrel rendezhetnénk meg mi, keresztények a megbocsátás, netán a kiengesztelődés hetét. Ebben az előadásban[1] nemcsak mint vallásszociológus, hanem ezen kívül még mint a mindenféle dialógust szorgalmazó, és művelő Magyar Pax Romana soros vezetőinek egyike, valamint az Ordo Joculatorum Dei tagja e szerepeimből fogant adalékokkal szeretnék hozzájárulni a kiengesztelődés módszertanához.

            „Ön szerint mit tehetünk azért, hogy harmóniában élhessünk egymással az egyéni élet mikroszintjén és társadalmi méretekben? Milyen belső magatartást, szemléletet kíván ez tőlünk? Milyen segítséget adhat ehhez az ellenségszeretet krisztusi parancsa?”, kérdezte a Vigilia elsősorban prominens katolikus, és még néhány protestáns és zsidó értelmiségiektől 2007. karácsonyán (Béke, 2007:3). A válaszok túlnyomó többsége szép, ünnepi, kegyes, emelkedett, vagy éppen csillagszórós hangulatú volt, de eléggé kevés olyan választ akadt, amelyek a népbetegségként észlelhető kiengeszteletlenség orvoslására törekedve a kegyes közhelyeken kívül a történelmi-szociológiai „itt és most” figyelembe vételével konkrét feladatokat és módszereket is említenek. Csak néhányan akadnak, akik érzékeltetik helyzet súlyosságát. Rónay László eléggé körülményesen és óvatosan fogalmaz „az önzetlenségre, szolidaritásra alapozott életet sokan az élhetetlenséggel azonosítják, abban a balga hitben, hogy az élet harc. Ebbe a csapdába a magukat kereszténynek definiáló pártok is beleesnek”. Aszalós János jóval világosabban és keményebben a magukat keresztényeknek vallók cinikus, pökhendi, gyanúsítgató, rágalmazó és olykor leplezetlenül gyűlölködő megnyilatkozásairól szól, azzal fejezve be, hogy „még a katolikus sajtóban megjelenő egy-egy mondat olvastán is meg kell fognom a széket magam alatt, hogy le ne szédüljek róla” (Béke, 2007:4). Pomogáts Bélát „elszomorítja”, hogy „egyházi személyiségek és intézmények időnként Kapisztrán Szent Jánosnak gondolják magukat, abban a hitben, hogy kötelességük keresztesháborúban elűzni a pogányt” (Béke, 2007:32).[2] Esterházy Péter ismét kegyetlenül pontos (és ezért igazságos) diagnózist ad: „Heves békétlenségben él országunk. Ez - többek közt - a diktatúra következménye. És - szerintem - az oka: annak az erőnek a hiánya, hogy elfogadjuk magunkat és történetünket.” Úgy véli, hogy a provincialitás ellentéte az lenne, hogy tudjuk, hol élünk, mi a helyünk, helyzetünk, továbbá, hogy a  „nem-tudásból nőtt félelemből születnek az összeesküvés-elméletek, öncsalások, ellenségképek.” (Béke, 2007:12)

Üdítő kivételként kell megemlítenem Báthori Csaba költő fájdalmasan őszinte válaszát, aki bevallja: „mióta a keresztény közösség tagja vagyok, senki sem magyarázta meg nekem az ellenségszeretet módját, értelmét, konkrét parancsát. Kit szeretek? Senkit. Keserűség, botránkozás, kín a szívemben, és nem találok ellenszert. Elkallódtam magamban.” (Béke, 2007:6) Mindössze fél tucatnyian kínálnak egyértelmű irányelveket és módszereket: Bogárdi Szabó István református püspök szerint vissza kell adni a dolgok nevét, vissza kell nyerni a nevek értelmét. Szerinte a bocsánat és kiengesztelődés feltétele az, hogy „készek és képesek vagyunk nevén nevezni mindazt, akik és amik vagyunk. Mindig megbocsátunk, csak azt kell tudni, kinek és mit” (Béke, 2007:9). Jász Attila költő szerint békévé oldani elsősorban önmagunkat kell (Béke, 2007::21). Máté-Tóth András teológus és vallástudós szerint a „legyen békesség köztünk mindenkor” közössége - Gerhard Lohfink szavaival -  „kontraszt közösség” kell legyen, mely alternatívája kellene legyen békétlenségtől és viszályoktól terhes mai társadalmunknak (Béke, 2007:31).

            A kiengesztelődés jelentés-mezeje igen széles és igen tarka. A héber„tikkum olam meggyógyítást, helyreállítást, átalakítást, transzformálást, a salom  teljességet, harmóniát, integritást is jelent, a görög katallage[3], akatallasso[4] és  diallasso[5] jelentéseiben az is benne van, hogy ellentétes erőket hozunk, letörjük a falakat, megváltoztatjuk egy kapcsolat jellegét, a latin concilium pedig  egy szándékos folyamat, amelyben a konfliktusban álló felek találkoznak, és kidolgozzák közös álláspontjukat (Dániel, 2007). Jól érzékeltetik a körkérdésre kérdésekkel válaszoló Villányi László költő (Béke, 2007) dilemmái is (ilyenek mint „Vétek-e, ha nem tudsz azonnal megbocsátani?”, „Van-e kiszabott ideje a megbocsátásnak?”, „Hová lesznek a ki nem mondott bocsánatkérő szavak?”, „Helyettesítheted-e mással a bocsánatkérés szavait?”), hogy a kiengesztelődés hihetetlenül összetett jelenség, hiszen a vallási és teológiai mellett történelmi, politikai, jogi, lélektani, szociológiai, etikai, kommunikációelméleti, hermeneutikai, kultúrantropológiai dimenziói is vannak.

            Kérdés, lehet-e egyáltalán, igazából, teljességgel kiengesztelődni? És ha igen, lehet-e „szakszerűtlenül”, csupán szívből, „ész nélkül”, netán éppen „technikai” formában, de őszintétlenül és érdekvezérelten kiengesztelődni, vagy pedig a nevén nevezéshez szorosan hozzátartozik az igazság, vagyis, a kiengesztelendő felek a történeti-szociológiai-lélektani viszonylatrendszerének feltárása és a szakszerű krízisintervenció? Ez esetben az alany, akiknek meg kellene bocsátani, mi vagyunk, ilyen-olyan keresztények: katolikusok és protestánsok, klerikusok és laikusok, átlagosok és prominensek, fiatalok és idősek, üldözöttek és különösebb kárt nem szenvedők. És azok, akiknek meg lehetne, meg kellene bocsátanunk, lehetnek ávósok, kommunisták, besúgók, kollaboránsok, békepapok, az egyházi és világi nomenklatúra emberei, ateisták, szekta-tagok, ilyen-olyan pártok tagjai, ilyen-olyan nézetűnek és életűek, vagyis mindazok megbántottak minket, vagy akikről úgy véljük, hogy megbántottak minket.

 

Beállítódások

            Laikus és klerikus értelmiségiek körében vizsgálódva több tucatnyi attitűddel találkoztam.

Senki sem mondta, vagy legalább is nem merte mondani, hogy nem lehet, nem szabad megbocsátani és/vagy kiengesztelődni, de ilyen attitűdre utaló, az egyenes válasz elől kitérő válaszokkal már találkoztam. Az egyik szerint[6] nem tartozik ránk a kívülállók feletti bíráskodás, hanem Istenre, a másik szerint,, „ha azt egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna, vagy vámos”[7]. Határesetnek tekinthető azoknak a magatartása, akik azt hangoztatják, hogy ők mint mindien embert, őket is szeretik, sőt imádkoznak is értük, de csak akkor állnak szóba, akkor fognak kezet velük, akkor ülnek le velük egy asztal mellé, akkor hallgatják meg őket, ha a „bűnösök” visszavonulnak a közéletből. A többség könnyebb vagy nehezebb feltételeket szab. Szerintük csak akkor lehet megbocsátásról és/vagy kiengesztelődésről szó,

a) ha a bűnös előbb bevallja és megbánja bűneit;

b) ha a bocsánatkéréssel önmaga felett ítélkezik;

c) ha előbb ő is szenved egy kicsit, mint mi szenvedtünk tőle sokat[8];

d) ha ő kezdeményezi, mert ha mi tesszük, az részünkről a gyengeség jele lenne;

e) ha előbb szakszerű elemzéssel tisztázódik, hogy ki, mikor, milyen bűnöket követett el,

f) ha előbb vezekel, és amennyiben lehetséges, jóváteszi bűnét;

d) ha bizonyítja, hogy átérezte szenvedésünket.

            Többen hasonlóképpen gondolkodnak, mint Hamvas Béla, aki szerint az Evangélium az élő emberrel való kiengesztelődést tanítja, de az ellenségnek, a létrontásnak soha egy arasznyit sem engedett, és azt törvénytelennek tartotta (Hamvas, 1991:231).[9] A létrontással szemben Hamvas szerint a szerinte  történeti és társadalmi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal terhes vallással sem lehet közösséget vállalni, csakis az általa Egyháznak nevezett szentek közösségével[10].  A dialektikus megszólítással szemben (amikor zárt rendszerek beszélnek egymással) az  egzisztenciális megszólítást állítja, „amikor emberrel állok szemben. Kinyílunk és egymást megérintjük. Fedetlenek vagyunk és egymás szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk. Az evangélium az embert egzisztenciájában szólítja meg. Az egzisztenciális megszólításra felébred a gyermek, az ember eredeti lénye. Az emberrel ki kell engesztelődni, a megbocsátás és a megbékülés kötelező, de a létrontást nem lehet megbocsátani, mert az apparátus az embert elpusztítja, azzal szemben a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani” (Hamvas, 1991:231). Nyilvánvaló igazságai elismerésével joggal kérdezhetjük Hamvast, hogy vajon ki lehet-e szakítani az egzisztenciát történelmi, társadalmi és kulturális kontextusából, világa mindent és mindenkit átható, bepiszkító „eredendő bűnéből”, bűnös struktúráiból, le lehet-e választani a kiengesztelendőt a különböző apparátusokban betöltött szerepeiről? Erősebben fogalmazva: lehet-e a másik félre a szellemi kaszt magasából le nézve (és lenézve) kiengesztelődni?

            A megbocsátást és/vagy a kiengesztelődést feltételhez kötők attitűdjében rendre kimutatható az önbecsülés, az önismeret, az önmaguk elfogadásának és értékelésének ilyen-olyan hiányosságai, valamint az irigység („akkor sem kaphatom meg azt, amit az ellenem vétő megkapott, ha mindenáron jóvá akarja tenni velem szemben elkövetett vétkét”). Eléggé gyakran előfordul még az önhittség és felsőbbrendűség érzése, a bizonytalan és bonyolult helyzetek elviseléséhez szükséges készségek gyengesége, valamint az „uralkodó szolgálat” attitűdje.

            Eléggé sokan a „minél előbb elfelejteni”, az „essünk túl rajta minél előbb” jegyében, látszólag nagylelkűnek, de inkább nagyvonalúnak tűnő beállítódással viszonyulnak a kérdéshez, a  - Nyíri Tamás szavaival - „magánzás démona” (Nyíri, 2004) által sugallt „ne bonyolódjunk bele túlságosan semmibe”, „törődjünk a magunk dolgával” jegyében.

            Akadtak szép számmal mindenkinek, mindent, mindenkor feltétel nélkül megbocsátók, akik a következőképpen érveltek:

a) mert én is bűnös vagyok;

b) mert sokszor és sokan nekem is megbocsátottak;

c) mert ilyenkor jól érzem magam;

d) mert a jézusi példa erre buzdít;

e) mert a megszólítottság megbocsátásra és kiengesztelődésre kötelez.

A legutóbbi természetesen legalább annyira lehet evangéliumi attitűd, mint Az előbbiek; és emögött is lehet szimmetria, de önfelmentő megelőlegezés is.

 

Elméletek, stratégiák, forgatókönyvek

            Nem csupán beállítódásokat, hanem a megbocsátással és kiengesztelődéssel kapcsolatos elméleteket, stratégiákat és forgatókönyveket is gyűjtöttem keresztény berkekben. Ezek több szempontból, is két-két kategóriába sorolhatók:

            A) Valódi megbocsátás és kiengesztelődés, szemben azzal, amit egyesek annak tartanak. Nagy Sarolta szerint a jézusi szeretet jegyében nem megbocsátás a felejtés, a bagatellizálás (vagyis az olyanfajta megértés, hogy "emellett azért sok jót is tett", "szerencsére nem sokat tudott ártani") a közömbösség, az igazsággal szembeni elvakultság, a harag elfojtása (Nagy, 2008), de nem tekintem annak sem az okos kompromisszumot, sem a fair playt, sem az alkut, sem az emberi játszmát.

            B) A kiengesztelődéssel együtt járó és az anélküli megbocsátás. A kiengesztelődés folyamatában a megbocsátás csak az első lépcső, és sokan itt meg is állnak, hiszen ez még nem követel semmiféle elköteleződést az elkövetővel szemben, ezzel szemben a kiengesztelődés a legtöbb esetben hosszú, bonyolult, sok tenni- és tanulnivalóval járó folyamat. Akik nem tudják elképzelni a megbocsátást kiengesztelődés nélkül, azzal érvelnek, hogy a megbocsátás által a másik életének része maradok, hogy nem mondok le róla[11] (Nagy, 2008). 

            C) Kétoldalú és egyoldalú megbocsátás[12]. Mindkét álláspont használ szentírási érveket. Az aszimmetrikus megbocsátást is elfogadók a Miatyánkra, a szimmetrikus megbocsátást szorgalmazók az

„egymás terhét hordozzátok”-ra[13] és a bűnbocsánat közösségére hivatkoznak (Nagy, 2008). Az egyoldalú megbocsátás, érvelnek hívei, felhívás, kihívás, biztatatás, előleg lehet az ellenünk vétők, és példa a feltételt szabók számára. Az egyoldalú megbocsátás nem a viszony aszimmetriájára utal, mert ez mindig fennáll, még a kétoldalúság esetén is, hiszen a két fél mindig különbözik valamelyest.

            D) A valódi megbocsátás és kiengesztelődés bármelyik típusa lehet „professzionális” (szakszerű) és „laikus”, és természetesen ezek kombinációi is. Elsőre hajlamosak lennék azt mondani, hogy a szakszerűség a politikai megbékélés elengedhetetlen feltétele, ám J. Favazza arra hívja föl a figyelmet, hogy a kiengesztelődés teológiai fogalom-kontextusa átlépett - elsőnek H.Arendt jóvoltából (Arendt, 1959) - a politikai világába, D.W. Shriver pedig arra hívja föl ma figyelmet, hogy a megbocsátás politikai kontextusban is magában foglalja az erkölcsi igazságot, türelmet, empátiát és az elkötelezettséget egy megsérült emberi kapcsolat helyrehozásában (Shriver, 1995). Az emlékezet és kiengesztelődés, valamint az egyház és a múlt bűnei viszonyával foglalkozón Nemzetközi Teológiai bizottság is azt hangsúlyozza, hogy a történelmi értékelés és a teológiai értékelés között bonyolult, szükségszerű és meghatározott kapcsolat van (Emlékezet, 2002). Másfelől természetesen a keresztény ember megbocsátásában és kiengesztelődésében is fontos, „hatékonyságot növelő” szerepet játszhat az önismeret, az ember- és társadalomismeret.          

            E) Vannak, akik a „szívvel vagy ésszel” kettősségében gondolkodnak, akik nehezen tudják elkerülni az „okos enged” és a „szívem szeret” csapdáját. Az észelvű kiengesztelődés egyik válfaja afféle emberi játszmának tekinti a megbocsátást, melyből nyereséggel vagy győzelemmel lehet kikerülni, és így végül megerősödhetek nagylelkűségemben, jóságomban, emberi nagyságomban.

            F) Vannak, akik egy gubanc kibogozásának és akik a gordiuszi csomó elvágásának gondolják a megbékélést és kiengesztelődést. Vannak, akik inkább ésszel, és vannak, akik empátiával is bogoznak. és vannak akik belefáradnak a bogozásban, és időnek előtte elvágják a bogot, s vele együtt a megbékélés esélyét is.

            Sokan egyetértenek abban, én is így látom, hogy a stratégia nem lehet más egy keresztény ember számára, mint a megbocsátás és kiengesztelődés, mindazokkal, akik feleink, akik feleletet és felelősséget provokálnak ki belőlünk (bocsánatkérés és megbocsátás formájában) pusztán azzal, hogy kapcsolatba kerültünk velük. A megbocsátás és a kiengesztelődés kontextusa valamiképpen mindig szélesebb, közösségi kontextus, ugyanis az egyén vétke minden esetben valamiképpen a közösségé is, az egyén és a közösség erőtlensége egymásra hat (Nagy, 2008). Azért szorgalmazza Favazza, hogy fedezzük fel újra az ősegyház bűnbánati gyakorlatát, amelyben a közösség aktív szerepet játszott (Favazza, 2002). Kutatásaimban azt tapasztaltam, hogy a beépített és a pályamódosító papok egyaránt magányosak voltak, vagyis a beépítés és a pályamódosítás előidézői, okozói között csaknem mindig  a magányosság és a magára hagyottság is szerepelt. A szemináriumban - mondhatnám bűnös felelőtlenséggel - nem csak a cölebsz, hanem a magányos életre sem voltak megfelelőképpen felkészítve (Kamarás,1992). A stratégia etikai alapja a szenttamási erénytan igazságosság-elve (megadni a másiknak, ami jár: esetünkben a megbocsátás[14]) mellett a lévinasi felelősségetika: kiengesztelődő válasz a minket megszólító Másik „bocsáss meg”-jére, még akkor is, ha ezeket a szavakat a Másik nem tudja, meri, akarja kimondani.

 

Módszerek

            Mivel a Másik egyedi, mivel a köztünk lévő viszony sosem szimmetrikus, mivel a „megbocsátás” és a „kiengesztelődés” értelmezései sosem azonosak, az eddig legjobban beváló elveket és módszereket sem lehet magabiztosan alkalmazni. Csupán egyetlen szempontból vagyunk egymáshoz viszonyítva teljesen szimmetrikus helyzetben: Isten felől nézve egyformán bűnösök. Boldog ember az, figyelmzete Scharle Péter[15] aki ebbe bele tud törődni, máris bejutott Isten országába (legalább fél lábbal).

            Jól lehet alkalmazni a pedagógia, szociológia, szociálpszichológia, lélektan konfliktusmegoldó és krízisintervenciós eljárásait és tapasztalatait, de nem lehet megspórolni az önvizsgálatot és az önmagukkal való megbékélést.        A kérdés egyik legtapasztaltabb szakértője R. D. Enright, aki mikro szinten (párkapcsolat-gyógyításban) és makro szinten (nemzetek békéltetésében) is komoly eredményekkel dicsekedhet, megbocsátásra való készség és elköteleződés, valamint a sértő megértése mellett ugyanolyan fontosnak tartja a sértett fél pszichológiai védekezésével (tagadás, elfojtás, harag) való szembesülést, a sértett jogos indulatainak napvilágra hozásának bátorságát (a sértés melengetése helyett), a sértett szégyenének tudatosítása, a sértés kognitív ismétlésének (újrajátszásának) tudatosítását.  

            A kiengesztelődés hosszú, talán sosem befejeződő folyamat. Valóban az, hiszen korlátait nem lehet teljesen eltávolítani, és a felek sosem érik el kiteljesedésüket (Favazza, 2002). Ha nem is racionalizálható játszma, nem is célszerű befektetés, a megbékélés és kiengesztelődés sokféle áldással járhat, figyelmeztet Enright, egyebek mellett mindkét fél személyiségének gazdagodásával. A sértett fél nem csak sértés szenved, hanem hajlamos arra, hogy az őt elnyomóval, az őt sértővel hasonuljon, ezért a megbocsátás és megtérés az áldozat szívében is változást hozhat, megszabadíthatja őt a sértő értékrendjétől (Enrigth, North, 1998).

            Nem lehet mindenki a megbocsátás és kiengesztelődés professzionalistája. Számolni lehet bizonyos munkamegosztással: vannak (például történészek, szociológusok), akik elkészítik a múltbeli sérelmek térképét[16], a jelenbéli sérelmek kataszterét és természetrajzát. Revelatív lehet sokak számára, és motiválhatja a megbékélést  világunk, társadalmunk, kereszténységünk, egyházunk  sokszínűségének felfedezése. Kopp Mária és Skrabski Árpád László fájdalmasan megosztott társadalmunk  gyógyításának egyik módját éppen abban a liberális nacionalizmusban látja, melynek lényegi vonásat az azonosságtudat sokszínűségének értékelésében jelöli meg (Béke, 2007:25).[17] A munkamegosztásban vannak, akik tanácsot adhatnak a bocsánatkérésre és bocsánatra elszánt feleknek. Vannak „laikusok”, akik szakirodalom olvasására is vállalkoznak, vannak, akik csupán eszükre vagy szívükre, vagy mindkettőre hagyatkoznak. Az okosság erényének szenttamási művelése ebben a tekintetben is együtt kell járjon a realitások tudomásul vételével, beleértve okosságunk végességének tudomásul vételét, és korlátolt okoskodásaink leleplezését. „Van a naivitásnak egy végletes, ugyanakkor hiteles formája: észre sem venni a rosszat, mint önálló létezőt. Csak úgy, mint hiányt, betegséget, amit pótolni, gyógyítani kell. Lehetséges ez? Az embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges”[18], fejezi be a Vigilia körkérdésére adott válaszát Aszalós János, a mesterséges intelligencia kutatója, szentferenci szellemben (Béke, 2007). Isten bohóca arra kéri istent, hadd lehessen a megbékélés eszköze (más fordításban csatornája).[19] Bármennyire is komolyan kell vennünk a bűnt, megbocsátásában helye és szerepe lehet a derűnek, a humornak és az iróniának, ugyanis Istenen kívül bármit is halálosan komolyan venni: bálványimádás. Schanda Balázs jogász a körkérdésre válaszolva nagy örömömre ezt írja: „Mi előzheti meg bajt? Hogyan lehet gyógyítani a sebeket? Nem önfeladással. Nem az igazság elárulásával, alkuba bocsátásával. Nem kitérve a konfliktusok elől. Nem a kívülálló cinizmusával. Mégis humorral, résztvevő iróniával. Az irónia, az igazi humor megbocsátó.” (Béke, 2007:36). És más, olykor radikális új nézőpontból láttatja a kibogozhatatlannak tűnő ügyeket.

            Az alkalmazandó stratégia meghatározó eleme az a jézusi magatartás, melyet a szamáriai asszonnyal szemben tanúsított. Minden szokást, szabályt felülírva bensőséges beszélgetésbe elegyedett hívő zsidó létére egy pogány szamáriaival, férfi létére egy nővel, szent létére egy bűnössel[20], és olyan dolgokról nyilatkozott, melyeket még tanítványainak sem tárt fel. Tehát nem egyszerűen csak megbocsátott, hanem - Hamvas szavaival - kinyíltak egymás előtt és megérintették egymást, fedetlenek lettek és egymást átvilágították. Megtörtént a Másik másságának átölelése (Dániel, 2007). Természetesen erre a technikára mi ugyanilyen alapon mi nem lehetünk képesek (mint Krisztus-követők sem), illetve felhatalmazottak.

            „Jézus tanítása és példája világos”, szögezi le Nemeshegyi Péter, majd megkérdezi: „A keresztények a történelem folyamán követték-e?”, aztán szomorúan válaszol: „Bizony, alig.” (Nemeshegyi, 2008). A körkérdésre válaszolók közül többen óhajtják, vagy éppen követelik, hogy a keresztények bocsássanak meg önmagunknak és másoknak Krisztus irgalmával, és akkor újjászülethetnének és újjászülethetne az ország, hogy a keresztények mutassanak szenvedélyes és elkötelezett érdeklődést a másik iránt, hogy a történelmi egyházak vállaljanak szerepet társadalmunk anómiás állapotának orvoslásában, hogy az egyházak és a keresztény értelmiség mainál jóval erősebb és hatékonyabb küldetést vállaljon a béke, bocsánat, megbocsátás evangéliumi eszményeinek előtérbe helyezésével. Úgy vélem, hogy tudatosítani kellene, hogy az egyházak nem egyszerűen hasznos elemei és alrendszerei a társadalomnak, hanem kontrasztjai is, vagy ahogy H. Büchele nevezi: kontraszt-társadalmai (Büchele, 1991:298). Ezek olyan sajátos értékekkel emelkedhetnek ki a többi társadalmi alrendszer, szubkultúra és csoport és réteg közül, mint a hit, remény és szeretet, valamint a szeretet-gyakorlás olyan módjai, mint a gyógyítás, a könyörület, a megbocsátás, olyan klasszikus (arisztotelészi-szenttamási) erényekkel, mint az okosság, igazságosság, bátorság és mértékletesség. Mindez együtt egyszerre élesztője és megújítója, ugyanakkor kontrasztja, oppozíciója az egész társadalomnak. A keresztény kontraszt-társadalom nem valami evilági messianizmus, nem közösségi kostantinizmus, nem az állam helyében lépő teokrácia (khomeinizmus), de nem is a társadalomból kivonulók remetesége, zárványa. Ők a „nézzétek, mennyire szeretik egymást” és a föld sója szerepében és szellemében a radikális változtatás igényével lép föl, de nem a „holnapra megforgatjuk az egész világot” forradalmi gőgjével, hanem beérik azzal, hogy az elsődleges szociális rendszerek jobbításán keresztül akár az össztársadalmi változásnak is kezdeményező és mintái lehetnek. Annyiban forradalmi (és nem egyszerűen evolutív), hogy utópia-horizontja van, és annyiban evolutív és, ha tetszik, konzervatív, hogy nem nulláról, hanem meglévő pozitívumokból indul ki. A kontraszt-jelleg másik sajátossága egy olyan ethosz, mely nem az előre megadott elveket és normákat helyezi előtérbe, hanem lényegét az alkotó cselekvés, vagy ahogyan H. Büchele nevezi, az alkotó etika alkotja, amelyben a helyzet, a lehetőségek, a célok, az eszközök, a következmények, az eljárások, a döntések és megvalósítás egyaránt fontos elemek. Erre a lehetőségre(!) vonatkozik az „elérkezett az Isten országa”[21], az „Isten országa már köztetek van”[22] és hasonló jézusi megnyilatkozások sorozata.

Taktikája nem a kisebbik rossz, hanem a viszonylag jobb, és ezt a cél szolgálva keresi a másokkal való egységet a közös mag, a legnagyobb közös osztó jegyében. Ennek az egységkeresésnek egyik legfontosabb és leghatásosabb megnyilvánulása lehetne a párbeszéd[23], a megbocsátás, a megbékélés és a kiengesztelődés. Egy ilyen módon működő, ahogyan Fabiny Tamás nevezi: ecclesia coolquensre Öt párbeszéd 2008:34), vagyis  „beszélgető” egyházra[24] igaz lenne az - ami ma még csak vágy -, hogy  nincsen hasonló fórum az egész világon, ahol az egykori ellenségek ekkora eséllyel képesek megtanulni egymás felé fordulni.           

 

 

Felhasznált művek:

„A nagy kiengesztelődés napja”: Interjú ifj Fabiny Tiborral (2007) In. Evangélikus élet, 2007. jún. 3.

Arend, Hannah (1959) The Human Condition. Garden. Doubleday

Béke, bocsánat és kiengesztelődés: a Vigilia körkérdése (2007) In: Vigilia. 12. sz

Büchele, Herwig (1991) Keresztény hit és politikai ész. Luzern, Budapest, Egyházfórum

Cs. Szabó László (2008) Római muzsika. Mikes International. Hága.

Dániel Csoport (2007) Kiengesztelődés. In: www.danielcsoport.hu/news.php?extend.110

Emlékezet és kiengesztelődés. Az egyház és a múlt bűnei (2000) Nemzetközi Teológiai bizottság

            In: www.katolikus.hu/roma/emlkieng.html

Enright, Robert D., North, Joanna szerk (1998) Exploring Forgiveness  Madison (WI), University of          Wisconsin Press.

Favazza, Joseph A (2002) A kiengesztelődés a teológiai és a politikai gyakorlat határán. In: Studia          Universitas , Theologia Catholica Latina, XVVII. I. 2002.

Hamvas Béla (1992) Kiengesztelődés In: Patmosz II. Bp. Életünk Könyvek

Kamarás István (1992) Júdások vagy Péterek? Bp. Egyházfórum.

Nagy Sarolta (2008) Ügynök-kérdés 2008-ban. In. Egyházfórum, 5. sz. 12-14,. old.

Nemeshegyi Péter (2008) Emlékezet és kiengesztelődés. In:

Keresztény etika és jog – Dornbach Alajos előadása

2008.10.27. 11:41 | mikulasg | 5 komment

A 4. Békés Gellért emlékelőadást Dr. Dornbach Alajos tartja, Keresztény etika és jog címmel. Időpont: 2008. nov. 13., csütörtök, 18.00. Helyszín: Budapesti Ciszterci Plébánia nagyterme (1118 Budapest, Himfy utca 9.). Az előadás szinopszisa:

Nem kívánok elméleti fejtegetések részleteibe bonyolódni. Az erkölcs és valláserkölcs, illetve jog egymáshoz való viszonyának rövid áttekintése után azt idézem fel, hogy gyermekkoromtól napjainkig milyen erkölcsi kérdések foglalkoztattak. Az első bennem megfogalmazódott kérdések, kételyek tekintetében nem láttam tisztán, csak éreztem, hogy a tapasztalt tények számomra nehezen érthetőek. Néhány év múlva világosodott meg számomra több ilyen problémának a lényege. Családi és iskolai környezetem (nyolc évig bentlakó diákja voltam felekezeti iskoláknak) eleve fogékonnyá tettek erkölcsi kérdések iránt. Sokszor tapasztaltam, hogy a tanított-tanult, illetve vallott erkölcsi elvekkel nehezen volt összeegyeztethető az emberek magatartása. Erkölcs és jog viszonyának problematikája csak jogi tanulmányaim megkezdése után foglalkoztatott. Több évtizedes gyakorló jogászként pedig konkrét emberek konkrét ügyeiben meglehetősen sok ambivalens tapasztalatot szereztem.

A kimeríthetetlen mélységű problémakör érzékeltetésére néhány tanulságos esetet idézek fel, majd végezetül utalok a második Vatikáni Zsinat és Hans Küng professzor tanítására. 

Dornbach Alajos
 

A Magyar Pax Romana blogja -- indulás

2008.10.27. 11:23 | mikulasg | 2 komment

Ezen a blogon a Magyar Pax Romana www.magyarpaxromana.hu tevékenységével kapcsolatos hírek, anyagok jelennek meg, melyek kommentálhatók.

süti beállítások módosítása